Történelmi összefoglaló

A sziget első lakosai i.e. 2500 körül érkeztek, valószínűsíthetően Anatólia felől, viszonylag fejlett földműves kultúrát hozva magukkal. A szigeten több kisebb település létezett, de ezeket a legnagyobb kikötőváros, Siron rövidesen uralma alá hajtotta. Később Siron és az egész proto-cironiai civilizáció a krétai kultúra befolyása alá került. (Azt, hogy ez csak kulturális-gazdasági befolyást jelentett, vagy konkrét gyarmatiságot, vitatott, de valószínűbb, hogy csak erős kulturális hatásról van szó.)
Ebből az időből nem maradt ránk sok emlék, néhány temetkezési helytől és templomtól, valamint az ezek romjainál talált tárgyaktól eltekintve. Azt nem tudjuk, létezett-e ekkor írásbeliség a szigeten, mivel erre vonatkozólag nem állnak rendelkezésre adatok vagy emlékek, azonban a kultúra egyébként viszonylag magas foka arra enged következtetni, hogy a proto-cironok használtak valamilyen írásrendszert, még ha ebből nem is maradt fenn semmi.

Érdekesség, hogy a cironiai kultúra megőrizte a krétai örökség bizonyos jellegzetességeit, és sokáig önálló tudott maradni az akhájokkal és a mükénéi civilizációval szemben.
Később, az i.e. 7. században, a görög gyarmatosítás idején Siron kivételével a sziget minden polisza ión befolyás alá került, azonban a régi főváros így is önálló hatalmi tényező maradt, és ilyen módon, bár más kultúrával és nyelvvel rendelkezett, de gazdaságilag betagozódott a görög világba.
Nagy Sándor hódításai során birodalmához csatolta a szigetországot is, ahol az ő uralkodása alatt, majd birodalma összeomlása után is virágzott a hellenisztikus kultúra, illetve Alexandrosz halála után átmenetileg megnőtt a sziget gazdasági jelentősége is, ami rövid függetlenséghez és aranykorhoz vezetett. Az egész szigetet uralma alá hajtó, és ezáltal a független Cironia előképét életre hívó Meristokras despota eredményesen védte meg a sziget érdekeit, és ügyes politikusként manőverezett a diadokhoszok viszályainak idején. Az ő általa alapított Meristokrida-dinasztia egészen a Salmanidák uralomra jutásáig (i.e. 210) tartotta markában a szigetet.

Maga a Sironi Királyság függetlensége ezután egészen a római hódításig (i.e. 155) megmaradt, mikor is Damiriyas, az utolsó Salmanida uralkodó megadta magát. A rómaiaktól kapta a sziget mai nevét, mikor a Siron név alapján Cironia néven római provincia lett.
Cironia a római időkben is megőrizte jellegzetességeit, a korábban átvett hellén kultúra maradt domináns. Ekkoriban egy újabb gazdasági fellendülés következett el a sziget számára, ami a hosszabb, békésebb időszaknak volt köszönhető.



A szakadás után Cironia a Kelet-római Birodalom, azaz a későbbiekben Bizánc része lett. A szigetre az első keresztények és keresztény térítők a zsidó diaszpórával együtt érkeztek, és az új vallás a tartományban hamar elterjedt. Később a tartomány az ortodoxia egyik központjává vált. Időközben Sironról a sziget gazdasági súlypontja áttevődött északra, ahol a főként idegen telepesek (leginkább görögök, velenceiek, és arabok) által lakott Arsana lett a központ. Itt épült fel Cironia legnagyobb temploma, a Szent Panteleimon bazilika is.

A keresztes hadjáratok során Cironia többször gazdát cserélt, azonban a kereszteseknek nem sikerült megvetniük a lábukat, a Latin Császárság bukása, 1261 után csak egy, katolikus francia lovagok által maradt erőd maradt fenn, azonban az újra bizánci fennhatóság alá kerülő Cironia új, „Vörös” Antares néven elhíresült helytartója megostromolta az erődöt, a foglyul esett lovagokat és minden más franciát, akit ott talált, pedig megkínoztatta, és kivégeztette.

Az átmenetileg megszilárdult bizánci uralom után, 1444-ben Cironia az Oszmán Birodalom része lett, de megőrizte az ortodox vallást, még ha a kultúra bizonyos elemeit befolyásolta is a török uralom.





A kora újkorban Cironia végig török fennhatóság alatt állt, és pár kisebb parasztfelkeléstől eltekintve nem történ semmilyen nagyobb horderejű esemény.

1822-ben, felbuzdulva a görögök szabadságharcán, a cironiai nemzeti mozgalom is fellázadt a török uralom ellen, azonban 1826-ra ez a harc elhalt, nem is annyira az erélyes oszmán fellépés, mint inkább a szabadságharcosok belső konfliktusai miatt. A népi, vidéki, ortodox konzervatív jellegű Cironiai Keresztény Hadsereg és az inkább városias, nemzeti liberális Ifjú Cironia által alkotott nemzeti mozgalom sok vitás kérdésben nem értett egyet a jövőt illetően, és így az utolsó években a függetlenségi harc rövid polgárháborúvá fajult, 1826-ra pedig a kétirányú küzdelem felmorzsolta a nemzeti függetlenség erőit.

A függetlenségi törekvések ezután alábbhagytak, közben azonban felnőtt egy nyugaton tanult, majd onnan visszatért, liberális eszméktől fűtött ifjúság, akik az 1848-as Népek Tavasza során kezükbe vették az irányítást, és kikiáltották Cironia függetlenségét. A mozgalom azonban ekkor is megosztott volt, ha annyira nem is, mint pár évtizeddel azelőtt. Az egyik oldalról ott volt a Nemzeti Konvent. A Konvent tagjai fiatal értelmiségiek voltak, akik nem rettentek vissza semmilyen eszköztől céljaik elérésének érdekében. Miután elfoglalták az arsanai pasa palotáját, és kikiáltották Cironia függetlenségét, a pasát kivégezték, a fővárosban pedig fegyveres felkelést szítottak a török hatóságok ellen. Velük szemben állt a mérsékeltebb polgári szárny, mely elítélte az erőszakot, és követelte Konventtől, hogy hívjanak össze alkotmányozó nemzetgyűlést. Mindkét csoportra gyanakvással tekintett a Királypárti Liga, mely főleg a klérusra és a gazdagabb rétegekre támaszkodott. Az alkotmányozó nemzetgyűlésen végül a Királypárti Liga és a Polgári Frakció a kezdeti ellentétek dacára szövetséget kötött, és megszavazták az alkotmányos monarchia létrehozását. A Konvent ezt követően több megmozdulást szervezett, de fokozatosan egyre jelentéktelenebbé vált a konzervatív koalícióval szemben.

Damiriyas óta első cironiai király, az 1853-ban megkoronázott Adamant Oglathis nevéhez fűződik az ország első alkotmánya, és olyan modernizációs törekvések, mint például a vasúthálózat kiépítése, vagy a hajóipar fellendítése. A rövid életű alkotmányos monarchia belső ellentétek miatt került beszélybe: a köztársaságpárti erők megerősödése miatt az 1858-ban trónra lépő Aleksandrus király oszmán segítséget kért, azonban rövidesen nagy árat fizetett a szövetségért, mivel 1860-ban az ország ismét függőségbe került. A szellemet persze nem lehetett visszaterelni a palackba, a republikánus és függetlenségpárti erők egyre erélyesebben követelték, hogy a kormányzóvá degradált volt törökbarát király, Aleksandrus lemondjon, és adja át a hatalmat a népnek.

Az 1878-as év tömegtüntetéseket, vidéki megmozdulásokat hozott, és egészen biztosan kitört volna a fegyveres felkelés is, ha a berlini kongresszuson nem biztosítják az ország függetlenségét, amit az addigra megöregedett és megcsömörlött Aleksandrus is aláírt és elfogadott.
Jelenleg az ország jövőjét érintően még sok kérdés nincs eldöntve: ezúttal köztársaság, vagy monarchia? A törökök ellenében mely nagyhatalomhoz fog húzni a politika? Mi lesz az országban a muszlim és katolikus kisebbség sorsa, illetve megkerülhetők-e a nacionalista és vallásos indulatok?